2021. 04. 06.

Mit mondanánk, ha megkérdeznének minket, mit gondolunk a kínaiakról? Mielőtt alkalmam nyílt jobban megismernem őket, bevallom, nem sok válasz jutott eszembe erre a kérdésre. Miután azonban évekig tanultam róluk, sokszor közöttük, az ő nyelvükön, már más a helyzet. Amikor lehetőségem volt Kínában élni, sok embert megismertem, utaztam amennyit csak tudtam, és végig igyekeztem nyitott szemmel járni közöttük. Ebben a posztban arról osztanék meg néhány gondolatot, mit adott nekem Kína és a Kínában töltött idő.

一，

Amikor húszévesen, alap szintű nyelvtudással felszálltam a Xi’anba tartó gépre, nagyon izgultam. Szándékosan igyekeztem olyan várost választani, ami a magyar pályázók között nem volt annyira népszerű (azóta sem értem, miért, hiszen a legtöbben, akik jártak ott, a legtöbben úgy tartják, nagyon jó hely). Azért döntöttem így, hogy biztosítsam a minél effektívebb nyelvtanulást. Öt hónapra mentem, ami ugyan nem tűnik soknak, de annyira eseménydúsan alakult, hogy megélve egyáltalán nem tűnt kevésnek. Amikor a valóságosnál hosszabbnak tűnő repülőút után végre megérkeztem, egy számomra teljesen ismeretlen világ fogadott. A város, az utak az épületek, a színek, ingerek, mind-mind teljesen felfoghatatlan, befogadhatatlan volt számomra. Mivel korábban érkeztem, mint ahogy a szemeszter kezdődött és rajtam kívül még alig volt valaki a campuson, egyre nagyobb sétákra indultam, hogy felfedezzem az egyetem környékét. Ekkoriban az okostelefon még nem volt elterjedt, emlékszem, néhány kinyomtatott Google térképpel felszerelkezve indultam el a felfedezőutakra. A kedvenc célpontom a Nagy vadlúd pagoda, Da Yanta (大雁塔) környéke volt, itt egy szuvenírárussal is összebarátkoztam, aki mindig ajándékozott nekem néhány saját kézzel készült kalligráfiát. Később, amikor már számos másik városban jártam is szerettem visszajárni ide. A turizmus ugyan már kinézte ezt a környéket ekkoriban, de az építkezések még csak akkor kezdődtek, így itt soha nem volt igazán nagy tömeg. Talán ezek az első séták és a felfedezés, hogy bárkivel könnyű barátkozni, szóba elegyedni, még az akkori nyelvi korlátjaimmal is járultak hozzá, hogy Kínában számtalanszor nekivágtam egy-egy utazásnak akkor is, ha nem találtam magam mellé senkit, aki elkísér.

Ez az egyik dolog, amit megtanultam kint: hogy bízhatok magamban, mégha egyedül is vagyok egy-egy kaland vagy kihívással szemben, érdemes nekiindulni. Út közben aztán még az is lehet, hogy valaki mellém szegül. Ez a motívum azóta is számtalanszor visszaköszön az életemben.

二，

Később aztán számtalanszor előfordult velem, hogy a vonaton, étteremben, taxizva vagy valamilyen híres attrakciónál beszédbe elegyedtem kínaiakkal, ők ilyenkor általában vacsorára is meghívtak, illetve volt, hogy náluk laktam néhány napig és néhány kirándulásomra is elkísértek. Kivétel nélkül nagyon kedvesek voltak hozzám. Sokszor már kellemetlen volt az a szintű törődés és ajándék, a sok éttermi meghívás, amit tőlük kaptam, de erre ők úgy reagáltak, hogyha ők vagy a számukra fontos emberek külföldre utaznának, ők is azt remélnék, hogy így bánnak velük. Megismerkedtem emellett a guanxi (关系), azaz a kapcsolatrendszerek és az adok-kapok szívesség fontosságával is, ugyanakkor, ha segítettek is nekem, nagyon ritkán fogadtak el akár még egy ajándékot is viszonzásul. Egy alkalommal kérték csak egy éttermi meghívásért cserébe, hogy látogassak el az iskolába, ahol tanárként dolgoznak a gyerekekhez. Nagy élmény volt, tehát végülis én is nyertem a dologgal.

A második dolog, amit kiemelnék tehát a másokkal való kedvesség, nyitottság. Ez ugyan eddig sem állt távol tőlem, de megtapasztalni azt, hogy Kínában (és más ázsiai országokban is, mint ahogy indonéz, maláj, vietnámi és még több országból szerzett barátaimon keresztül megtapasztaltam) milyen sok ember így gondolkodik igazán felemelő érzés volt számomra.

三，

A harmadik dolog, amit megemlítenék pedig nem más, mint a biztató, támogató hozzáállásuk a nyelvtanulás terén. Nem a kínai az első idegen nyelv, amit elkezdtem tanulni, sőt, tulajdonképpen pont az utolsó a sorban. Mégis ő az, akit a leggyorsabban megszerettem és jó szinten megtanultam. Kínában bárki, akihez kínaiul szóltam pozitívan reagált. Soha nem tett megjegyzést az akcentusomra vagy egy-egy hibás szóhasználatra. Amikor az első hónapban még nagyon nehezen ment, hogy szóban összefoglaljam egy hotelben a mondanivalómat, hogy szeretnék megnézni egy szobát, mert vendégem jön és szállást keresek neki, a recepciós azt mondta nekem: Mondd nyugodtan, figyelek, hallgatlak. És türelmesen megvárta, amíg összeszedtem azt a három mondatot, majd ugyanolyan türelmesen, lassan válaszolt, egyszerű szavakkal, hogy megértsem. Két hónappal később olyan is volt, hogy az utcán egy járókelő megállt és visszafordult, miután elhaladt mellettem és a kínai barátnőm mellett, odajött hozzám és azt mondta: nem hallott még külföldit ilyen szépen kínaiul beszélni, mióta tanulok? Csak két éve? Hát nagyon szépen megy. Hasonló dicséretet még számtalan esetben kaptam, és amikor később, a mesterszakom alatt a szóhasználatban hibáztam, akkor is először mindig a pozitívumokat emelték ki, és csak utána tették hozzá, hogy min javíthatnék még, azt is mindig példákkal alátámasztva és nagyon udvariasan, úgy, hogy tanuljak belőle.

A harmadik dolog, amiért nagyon hálás vagyok nem más mint, hogy megtanultam értékelni a másik erőfeszítését és igyekezni arra, hogy türelmes legyek. Nagy kincs ez a tanításban és az életben egyaránt.

Összegzés:

Akár Kínába, akár egy más országba utazik az ember hosszabb-rövidebb időre, érdemes a helyiekkel megismerkedni, bepillantást nyerni a mentalitásukba és a kultúrájukba. Nemcsak róluk, de magunkról is sokat tanulhatunk, ha nyitott szemmel járunk. Kínába tanulmányi ösztöndíjat nyerni manapság nem nehéz, csupán egy alapszintű nyelvtudás és némi vállalkozó szellem szükséges hozzá. Ha nem tanulni, hát utazni is nagyon jó célpont, rengeteg érdekesebbnél érdekesebb hellyel, elképesztően finom ételekkel és segítőkész, barátságos lakossággal. Mindenkinek csak ajánlani tudom.

Témakörök: Egyéb, Kínai kultúra